Bécsi utazások. 17-18 századi útinaplók.





Vissza a nyitóoldalra



A KIADÓ


KÖNYVEINK


ÚJDONSÁGOK


ÉRDEKESSÉGEK


MEGRENDELÉS


E-MAIL


ELÉRHETŐSÉGÜNK



©TERTIA 2001

Látogatóink adatainak védelme


			ENGLISH >>>



	Előszó
	Bécsi utazóink 17-18 századi útinaplók Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: S. Sárdi Margit


	BÉCS MINDIG TÖBBET jelentett számunkra, magyarok számára, mint a többi európai főváros, nem csupán egy pontot a földabrosz tőlünk nyugatra eső felén. A földrajzi közelség, a közös emlékek, gondok, a hasonló ízlés szorosabb kötelékekkel fűz hozzá bennünket, mint bármely másik fővároshoz. Az idők folyamán, de különösen miután 1526-tól, I. Ferdinánd megválasztásától kezdve a Habsburg-ház adott uralkodókat a magyar trónra, természetes célja volt Bécs az utazásoknak. Fölkeresték tanulás, kulturálódás, kapcsolattartás vagy egyszerűen ügyintézés miatt. A köztudatban sajátos módon csak a 18. század harmadik harmadától kezdve váltak ismertebbé ezek az utazások. A bécsi magyar testőrséggel ekkor egy új nemzedék lépett színre a bécsi-magyar kapcsolatok történetében, s utazgatott Magyarország, Erdély és Bécs között: a felvilágosodás szellemiségét szívta magába a császárvárosban, s honosította meg szűkebb hazájában. Kevésbé közismert, de az irodalom- és történettudomány számon tartja a humanisták azon nemzedékét, amely a 16. század első évtizedeiben a reneszánsz eszmeiséggel ismerkedett a bécsi egyetemen, s tért haza szellemi kincseivel - vagy választotta a kultúrát sugárzó intézmény közelségét, lakóhelyéül Bécset. De mi történt a két időpont között? A közbeeső kétszáz évben éppúgy jártak Bécsbe utazók - nemesek, főurak, értelmiségiek -, mint azelőtt. Akadt, aki diplomáciai küldetésben járt, vagy követként tárgyalt bécsi hivatalokkal, akadt, aki magánügyeit intézte: önmagát igazolta, kegyelmet, hivatalt kért, és akadt, aki csak átutazott rajta. De éppen ebben a kétszáz évben történt valami nagyon fontos, ami az utazások emlékét fönntartja: ebben a kétszáz évben született meg és virágzott föl a hazai emlékírás irodalma. Az önmaga értékét fölismerő személyiség meg akarta örökíteni élményeit, dokumentálni tetteit s az azokat kiváltó indítékokat, látni és láttatni önnön fejlődését. Sorra születtek a művek az addig alig alkalmazott emlékíró műfajokban: az eseményeket folyamatosan követő napi, havi, éves följegyzések (egyidejű műfajok) és a visszatekintő összegzések (retrospektív műfajok): a közösség sorsára figyelmes emlékirat (memoár), amelynek írója a tanú szerepében summázza emlékeit, az egyéniség fejlődésére érzékeny önéletírás, amelynek írója a hős szerepében látja önmagát, és az önigazoló mentség, amely az egyéni sorsnak csak a védekezés szempontjából fontos szálait igyekszik föltárni. És a mindennapjaikban íráshoz szokott, naplóíró, levelező utazók tollán megszületett az útleíró irodalom. A Bécsben járt utazók is megörökítették úti élményeiket: a megszemlélt látványosságokat, a találkozásokat és beszélgetéseket, az utazás kellemetlenségeit. A legtöbb beszámolóban a kapcsolattartás és ügyintézés foglalja el a legnagyobb teret, ez azonban ekkor, amikor magánélet és közélet, intim szféra és hivatali szféra még nem különült el egymástól, egyet jelentett: egy-egy látogatás a kancellár palotájában egyszerre volt tisztelgő társasági megjelenés a főrangú úrnál és hivatalos ügyintézés a kancellárián. Ám a naplókban és beszámolókban mindenütt ott rejlik - lappangva vagy nyíltan - minden utazó ösztönző indítéka: a bámészkodás. Egyikük nyíltan átadja magát a csodálkozásnak, s templomról templomra vándorol, számolva a megtekintett oltárokat és megmászott lépcsőket; másikuk férfias szeméremmel igyekszik hivatali teendőire szorítkozni, s csak idő jártával bukkannak föl naplójában a honvágy elcsitítására szánt kirándulások a búzamezőkre, a diófák alá ,,pausálni" és ,,melankolizálni"; a harmadik leplezetlenül élvezi a látványosságokat, a szórakozást, a vásári mulatságokat s a császári udvar társasági eseményeit. Van, aki ügye alakulását tekinti fő témájának, s van, akinek számára Bécs a főszereplő: a házak, az utcák, a szokások, a színházi előadások. Kötetünk a Bécsben járt utazók úti beszámolóiból bocsát közre egy csokorra valót. Az első beszámoló 1651-ben kelt, az utolsó 1768-ban; ezzel a több mint száz évvel hidaljuk át az idő szakadékát a tudós humanisták és a felvilágosult nemzedék élményvilága között. Íróik nemesek és főrangúak (szinte pontosan fele-fele arányban), többségük (a tizenháromból tizenegy) Erdélyből érkezett, s akadt köztük egy nő, aki naplóíró férje mellett maga is naplót írt útjukról, de egy egészen más világról számolt be annak lapjain. Sokuk kérelemmel érkezett: Perényi Imre a Rákóczi-emigrációból visszatérve kérvényezte birtokai visszaadását, Daniel István, Halmágyi István, Gyulai Ferenc nyíltan beszámolt róla, hogy birtok vagy kinevezés reményében utazott föl, s bár Teleki József erről csak mellékesen ejtett szót, ő is fölhasználta útját arra, hogy apja és maga számára tisztséget szerezzen. Károlyi Sándort első ízben az önigazolás vágya vezette a császár városába (utóbb ügyei intézése természetszerűleg szólította ide); Nemes János, Vass György és Apor István követként érkezett, egyedül vagy küldöttség tagjaként, s tárgyalásaik mellett csak mellékesen jutott idő egy-egy épület, de inkább az állatkertek megtekintésére; Rhédei László, Székely László és Pekri Polixéna azonban igazi turistaként viselkedett, bejárták a várost és környékét, s valósággal gyűjtötték a látványosságokat. Az útleírók látószöge kettős. A szemük előtt fordul a történelem: indul meg a spanyol örökösödési háború, királyi házasságok köttetnek, császári gyermekek születnek és halnak meg. Statisztaként látjuk föltűnni és a névtelenségbe hullani II. Apafi Mihályt, Erdély utolsó fejedelmét; Apor az önállóságát vesztett, guberniummá szervezett országrész adójáról tárgyal, Károlyi a Rákóczi-szabadságharc kitörésekor Bécsbe siet dolhai győzelme hírével, de a személyére háramló gyanúval s a helyzetismerettel nem rendelkező császári tanácsadókkal nem tud megküzdeni; majd a szatmári béke után igyekszik kimódolni a legemberségesebb végrehajtást. De látnak (s látni engednek) apróságokat is: a napfogyatkozás elől házaikba bújó bécsieket (míg az erdélyiek érdeklődve figyelik az érdekességet az üres utcákon, a Bécs vize mellett), a Szent István templomban tőlük ellopott órát, az udvari ebédkor ebül fölszolgált gyümölcsöt, s a leendő II. Józsefet, aki kicsiny gyermekként a magyar hölgy főkötőjével ismerkedik. De az utazók időben is változnak. A 17. századi látogatóknak még csupa csoda volt a másik ország másik városa, amelynek utcái, szokásai között idegenül éltek; a 18. század derekának látogatói otthon vannak. Megtalálják a maguk otthon is megszokott társasági közegét a császárvárosban, honfitársaikat a hivatalokban (meglehetősen nagy volt Bécs magyar kolóniája), s ismerős családok találkoznak Bécsben, hogy közös programokban vegyenek részt. A 17. századi naplókban még rendre láthatjuk, hogy a vendégségek mértéktelen italozásba torkollnak; hányszor írja be Vass György vagy Apor István az ünneplés utáni napon, hogy rosszul van az ,,előttemi bortól"! A 18. század szórakozásai inkább a kártyázás, a táncmulatság és a nyájas társalgás, a ,,conversatio". Idő jártával egyre több a rang, a cím, szaporodnak a hivatalok és hivatali tisztségek; a magyar főurak közül egyre többen ott élnek Bécsben, palotákat emelnek, s a korábbi generáció naplóiból ismert osztrák nemesi-főnemesi családokkal házasodnak össze. Még a névhasználatuk is változik - vizsgálódásra alkalmas téma megfigyelni a keresztnevek változó divatját. Ám az a Bécs, amelyet ők megismernek (s évszázadok távolából látni engednek), nem az általunk ismert Bécs, nem a Práter óriáskereke, a Ring otthonos stílusa, az új városháza gótikusnál gótikusabb kőcsipkéi vagy az ádventi vásárok haraphatóan édes illata - minthogy mindezek később születtek meg, mint a mi utazóink. A kötet igazi hőse maga Bécs, a változó, alakuló város, amely a szemünk láttára alakul az első utazók által látott, középkorias városból császári fővárossá. A szemünk láttára nőnek ki a földből a városi paloták, építik át a gótikus templomokat az akkor modern barokk stílusban. Apor István az első köztéri szobrok egyikével találkozik: a Lipót állíttatta Szentháromság-szoborral; Székely László a korabeli ,,közvilágítással". Vass Györgynek csak a városkapun kell átlépnie, hogy otthonos búzamezők között találja magát; Pekri Polixénának ezért Schönbrunnig kell utaznia, s ha ő (kapupénz ellenében) kilép a kapun, beépített, forgalmas külvárosokban jár. A 17. század fő látványosságai a templomok; a 18. századéi a parkok. Ekkor létesülnek a főúri nyaralók körül a pihenőkertek, amelyeket - városi park formájában - ma is látogathatunk. A császári család is ebben az évszázadban alakítja ki arculatát. A középkorból örökölt (s a török ostromban esetleg földúlt) Bécs környéki vadászházakból pompás franciakertek közepén álló, hatalmas barokk kastélyok alakulnak; a 17. század végén a császári család férfitagjai még turnérozással, vadászattal mulatják magukat, a 18. század közepén inkább színházzal, szánkázással; udvarnép sokasága veszi körül a császári családot, s a látogató már nem találkozhat olyan egyszerűen a császárral, mint Nemes János, hanem alkalmasint hetekig kérvényezheti a meghallgatást. Több mint száz évet ível át a kötet: ez alatt az idő alatt születik meg Bécsben is a városi civilizáció, a történelmi mag köré kiépülő külvárosok, a bérpaloták, a kereskedelem, sőt a szolgáltató szféra, a csatornázás és a közlekedés, a színház, a Redoute és a Musikalische Akademie. A városkapunál működik a vám, a jelek szerint éppúgy kijátszható, mint manapság, még a megvesztegetés sem elképzelhetetlen. A 17. században még csak a jezsuita növendékek tartanak olykor-olykor színielőadást, Székely Lászlót hosszan foglalkoztatja a táncosnők szoknyájának hossza (azazhogy rövidsége). Fölépül a Karlskirche, eltűnnek a város környéki vadaskertek, és a Práterből nyilvános sétatér és szórakozóhely lesz. Ez még mindig nem az általunk ismert Bécs - kötetünk legfiatalabb írója, Teleki József hatvan éve halott, amikor elrendelik a várost övező védmű lebontását, s helyén kiépül a Ring. De már fölismerhető az a kedélyes, rendezett, jómódú város, amilyenné újabb évtizedek elmúltával lett, s amely máig is vonzza a magyar utazókat. Kötetünket úgy rendeztük sajtó alá, hogy mind az útleírókat, mind a város változásait tanulmányozni lehessen belőle. Az írók életrajzát, munkásságuk legfőbb jellemzőit a kötet végén közölt kis összefoglalóból ismerheti meg az olvasó. Az úti beszámolók az első bejegyzés időrendjében követik egymást. A szövegek többsége múlt századi vagy századfordulós közlésből származik, amelynek modern olvasata, földolgozása nincs; mi a lehető legnagyobb hűséggel ragaszkodtunk a szövegek eredeti hangalakjához, régies zamatú nyelvéhez, de azokat a mai helyesírás elveivel írtuk át, hogy az olvasónak a legkevesebb fejtörést és a legnagyobb élvezetet biztosítsuk. Szögletes zárójelbe tettük kiegészítéseinket; az olvashatatlan szövegrészeket ? ? jelzi. A lapalji jegyzetekben megadjuk a szövegben említett személyekre, helyekre, jelenségekre vonatkozó legfontosabb tudnivalókat; ha több szerzőnél is szükség van ugyanarra a közleményre, az első előforduláshoz utaljuk az olvasót. Az elmúlt két-háromszáz év természetesen sok információt betemetett, amelyre szükség volna; ez az oka, hogy több helyütt (szerencsére többnyire a kevésbé lényeges helyeken) nem tudjuk azonosítani az említett személyt vagy helységet, esetleg a szó jelentését. A lap alján adjuk meg a hosszabb latin (német) szövegek fordítását. A gyakran előforduló, a magyar szövegbe magyar toldalékokkal ékelődő idegen szavak jelentését, a régies magyar szavak értelmét a szövegeket követő jegyzékben közöljük. Székely László naplójának kiadása és földolgozása, mind jegyzetei, mind az író életrajza az első kiadó, Németh S. Katalin munkája. Szívből kívánjuk, hogy kötetünkben sok örömet leljenek a régi magyar irodalom kedvelői, Bécs szerelmesei és az utazni szerető modern utódok. S. Sárdi Margit



	\|A kiadó\|Könyveink\|Újdonságok\|Megrendelés\|Elérhetőségünk\|E-mail\|
	\|Nyitóoldal\|