Vissza a nyitóoldalra
 
 
 
A KIADÓ
 
 
KÖNYVEINK
 
 
ÚJDONSÁGOK
 
 
ÉRDEKESSÉGEK
 
 
MEGRENDELÉS
 
 
E-MAIL
 
 
ELÉRHETŐSÉGÜNK
 
 
 
©TERTIA 2001
 
Látogatóink adatainak védelme
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
     
    ENGLISH >>>
       
       
       
  Marcello Mastroianni: Emlékszem, igen, emlékszem
  Fordította: Zalán Magda
   
   
  I. A fordító előszava:
  Anna Maria Tato olasz dokumentumfilm-rendező 1987-ben filmportrét szeretett volna csi-
  nálni Marcello Mastroianniról, amint e könyvhöz írt utószavából megtudjuk. A filmet -
  amely lényegében vagy másfél száz különböző időben felvett Mastroianni-monológ -
  csak 1996 szeptemberében kezdték forgatni. Akkor külön érdekességet kölcsönzött a
  készülő filmnek, hogy Mastroianni abban a hónapban, a forgatás napjaiban lett hetven-
  két éves. Elkészülte minden Mastroianni-filmek legkülönlegesebbikévé emelte, mert ke-
  véssel a forgatás befejezése után Mastroianni meghalt. De "a nagy színész még látta az
  elkészült anyagot - írja Anna Maria Tato, a portréfilm rendezője. - Ő adta a címét."
   
  1998 decemberében a washingtoni Olasz Intézetben láttam a Mi ricordo, si, io mi ricordo
  több mint három óráját. Akkor már majdnem elkészültem a film hangszalagjának átírá-
  sából készült azonos című könyv fordításával. Ezt tartja most kezében az Emlékszem,
  igen, emlékszem olvasója. Amint a magyar cím, a magyar szöveg sem követi hajszálpon-
  tosan az olasz eredetit. A simításoknak több okból éreztem szükségét. Egyrészt, mert a
  hangszalagra rögzített szöveg minduntalan utal a celluloidra vett képre. A felvevőgép e-
  lőtt önfeledten gesztikuláló, hunyorító, felnevető és mindenképp élő Mastroianni monda-
  tai tele vannak ilyen szavakkal: "ekkora", "így", "eddig", "ez", és mind nyilvánvalóan utal
  valamire, amit a néző rögtön megért, de az olvasó esetenként ki sem tud találni. A szö-
  veg csiszolását indokolta az is, hogy Mastroianni szabadon, kötetlenül, csapongva előa-
  dott monológja természetesen telis-tele van az élő beszéd pontatlanságaival. A film né-
  zői előtt ezek még szerethetőbbé, emberibbé teszik a színészt, sőt talán a film szóhű
  átiratának olvasói is készségesen elnézik neki bájos pongyolaságait.
   
  Gyakorlatból tudom, hogy egy idegen nyelvből fordított szöveg slendriánságaiért min-
  denki mindig a fordítót okolja. Ha nem is irtottam ki teljesen, de kicsit meggyomláltam a
  szöveget, olasz kiadás nem Mastroianni halálához olyan közel jelenik meg - kevesebb,
  mint egy év után már kapható volt a könyvesboltokban -, a sajtó alá rendezők még ná-
  lam is szigorúbban megfésülték volna az anyagot. Ami, hadd mondjam ki, kár lett volna.
 

A felvevőgép előtt gondtalanul előhúzott szavakkal, válogatás nélkül felidézett emlékek

  minden eresztékében hiteles képet festenek Marcello Mastroianniról, a 20. századi film-
  művészet ezerszínű művészéről, erről a tüneményesen, szándékosan szürke emberről.
   
  Zalán Magda
  1999. január, Washington
   
   
  II. Részlet a könyvből:
   
  KAROK, LÁBSZÁRAK, AJKAK, ORROK
   
  Nem mondhatnám, hogy tetszem magamnak. Most azt hiszik, hogy álszerénykedem.
  Nem én.
   
  Vékony a karom, vékony, szikár a lábszáram, megakadályoztak abban, hogy... Szeren-
  csémre! Nem valók nekem a hősök. Ezzel a kicsi orral! Az ajkam, az igaz, húsos... Nekem
  azonban mindig a keskeny szájak tetszettek, mint Jean Gabiné. Meg a sasorrok. Mint
  Gassmané. Gyönyörű, arisztokratikus orruk van az etiópoknak meg az abesszineknek is.
   
  Mindig szerettem a saját külsőmön ironizálni. Ha lehetett, teljesen elkentem. Mielőtt
  megöregedtem, már eljátszottam egy sor nálam sokkal öregebb figurát. Ravaszul arra
  gondoltam: nem akarom, hogy a közönség azt mondja: "Nahát, hogy megöregedett!"
  Nem, én előbb játszom öregeket, így aztán majd azt mondják: "Nézz csak, öregre masz-
  kírozta magát." Apró fogás. Persze nem tudom, hogy bevált-e.
   
  Mindezt azért mesélem el, hogy aláhúzzam a tényt: mindig zavart a külsőm. Amihez az-
  tán még hozzájött ez a nevetséges jelző is: "latin lover". Egyáltalán nem illik rám. Tete-
  jébe még meg is károsít. Mert ha adódik egy ismeretségem, egy kalandom, a híres latin
  lovertől ég tudja micsoda teljesítményt várnak, miközben én teljesen normális ember va-
  gyok, a teljesítményeim terén is.
   
  Miért kellene a színésznek különlegesebbnek lennie a többi halandóknál? Korunkban
  minden lépésnél történik valami tragédia, a sajtóban meg színészeket, gitárosokat in-
  terjúvolnak.
   
  MR. LATIN LOVER
   
  Latin lover! Kezd elfogyni a türelmem. Harmincöt éve már, hogy Az édes életet forgattuk,
  amikor az amerikaiak eldöntötték, hogy én vagyok "a latin lover". Nagyon szeretik a cím-
  kéket. Ezt a címkét aztán átvették az olasz meg általában az európai újságírók is. Meg-
  könnyíti a helyzetüket. "Latin lover!", ezzel megmondtak mindent.
   
  Latin lover, én? Életemben nem jártam éjszakai lokálokba, nem korzóztam a Via
  Venetón, kivéve, amikor ott forgattuk a filmet. Héba-hóba beülök egy presszóba. Nem
  értem. Talán azért, mert abban a filmben, meg másokban is szép nők vettek körül. De
  ettől még nem lesz az ember latin lover. Fizettek azért, hogy a vásznon öleljem őket,
  hogy úgy csináljunk, mintha szerelmesek lennénk, világos?
   
  "Latin lover!" Bele kell bolondulni. Micsoda hülyeség! Lealacsonyít. Kérdem én: megnéz-
  tétek a filmjeimet? Az édes élet után, hogy ne ismételjem magam - mert a terjesztők és
  a producerek szívesen láttak volna megint az aranygombos blézerben -, A szép
  Antonióban egy impotenst alakítok. Rögtön utána jött a Válás olasz módra, amiben az a
  felszarvazott hülye voltam. De játszottam egy pasast, aki teherbe esik. Az Egy különle-
  ges napban homoszexuálist játszottam. Meg egy sor szerencsétlen flótást, aki a
  szexszel fabatkát sem törődött. Még a Fellini-filmek erotikus fantáziái is inkább egy ka-
  masz, egy gyerek fantáziái.
   
  Nem lehet ellene semmit tenni! Elértem a hetvenkettedik évembe, és még mindig én va-
  gyok nekik a "latin lover". Minek néznek ezek engem? Cirkuszban mutogatnivaló feno-
  ménnak? Tényleg elfogyott már a türelmem!
   
  Ez a mesterség egyik kellemetlen velejárója. A sajtó ráharap egy címkére, ami nem illik
  az emberre egy csöppet sem, de használja, használja, használja. Bosszantó, szörnyen
  bosszantó!
   
  Én annak köszönhetem a karrieremet, hogy tudom a mesterségemet, nem annak, hogy
  bájgúnár volnék.
   
  folytatás>>>
   
   
   
  |A kiadó|Könyveink|Újdonságok|Megrendelés|Elérhetőségünk|E-mail|
  |Nyitóoldal|