Az első lecke

Milyen volt? - kérdi feleségem fürkésző aggodalommal, és ugyanarra gondol, amire én.
Hogy elment a józan eszem.

Tudja jól, három dolog van, ami különösen megvisel. A tömeg, a zaj és a párás forróság. Ha valaha is föltették volna nekem a kérdést: hol érezném igazán jól magam, ha módomban állna választani, valószínűleg Skandináviát neveztem volna meg. Vagy Kanadát; annak is lehetőleg valamely lakatlanabb vidékét. Olyan környéket, ahol az ember órákon át sétálhat magányosan egy szigeten vagy egy vadregényes folyó mentén, ahol zavartalan a csönd, s ahol mélyen be lehet szippantani a tiszta, hűs levegőt.
Indiát nem választottam volna. Annak déli részét különösen nem. Valamennyi körülmény ellene szólt: az ország egymilliárdos lélekszáma, a népsűrűség, a trópusi éghajlat, s minden, ami ezekből következik.
Hogyan kerültem mégis ide, külső kényszer nélkül, sőt, egyenesen saját elhatározásomból?

Ennek megválaszolása alighanem mélyebb önvizsgálatot igényelne; e nélkül egyelőre marad a gyengécske közhely: az ember kevéssé ismeri önmagát.
A dolog úgy kezdődött, hogy 1999 nyarán Budapesten egy nemzetközi konferencia szünetében alkalmam nyílt beszélgetni az indiai M. S. Swaminathan professzorral. Annyit tudtam róla, hogy neve szorosan összeforr a huszadik század legnagyobb tudományos teljesítményeinek egyikével, a hatvanas évek indiai Zöld Forradalmával; hogy szenvedélyesen küzd a szegényekért, s hogy tudományos tevékenysége egy számomra meglehetősen távoli területhez: a búza nemesítéséhez kötődik.

Huszonöt-harminc percen át beszélgettünk, aztán az elkövetkező hónapokban váltottunk néhány udvarias, de rövid e-mailt. Időközben hozzájutottam pár könyvhöz, amelyre a professzor hívta fel figyelmemet. Közöttük volt Jared Diamond, Rhone-Poulenc - és Pulitzer-díjas műve, a Guns Germs and Steel . A testes kötet 13 ezer év történelmét, s annak okait kutatja: miért éppen Európa és a Közel-Kelet vált a modern társadalmak bölcsőjévé, s miért kellett a többi kontinens lakóinak a legutóbbi időkig szenvedniük az ebből származó társadalmi, gazdasági, katonai és politikai hátrányokat. A szerző - a Kaliforniai Egyetem orvosi karának professzora - egyértelműen kimutatja, hogy a gazdasági fejlettségben mutatkozó egyenlőtlenségek nem a különböző emberfajok öröklött jegyeiből származnak. Olyannyira nem, hogy azok a népek, amelyek a legutóbbi időkig technikailag primitívek voltak, mint például az ausztrál őslakosok, hihetetlenül gyorsan és tökéletesen elsajátították a technológiai ismereteket - ahogy lehetőséget kaptak rá. Ugyanilyen példák sorolhatók az indiai Pandzsábból vagy Haryanából, ahol írni-olvasni alig tudó parasztok bámulatos készséggel tanulják meg a legmodernebb gépipari technológiákat.

Swaminathantól is hozott néhány könyvet a posta: ezek részben a Zöld Forradalom tudományos alapjait elemezték, részben a professzor társadalomfilozófiai tanulmányaiból adtak ízelítőt. Különös, de az év végére azon kaptam magam, hogy esténként a szferikus gabonamagvak, a füzérvirágzatokon jelentkező pleiotropiás hatások és hasonló, számomra misztikus fogalmak világában merülök el.
Közben egyre jobban foglalkoztatott a kérdés: ki lehet ez az ember, aki a huszadik század derekán, az atom- és űrkorszak kezdetén, abban az időben, amikor Föld körüli pályára bocsátott rakéták és békés célú nukleáris robbanótöltetek jelezték a technikai fejlődés főbb nyomvonalait; minden tudományos ambícióját bizonyos búzafajták keresztezésére összpontosította. Egészen addig, amíg rá nem talált egy Japánból az Egyesült Államokba, onnan pedig Mexikóba származtatott féltörpe fajtára, amelynek elég hosszú a fűzére és elég erős a szára ahhoz, hogy a korábbi fajták termésének sokszorosát produkálja.

Búzamagvakkal persze - pláne féltörpékkel! - nem lehet űrrakétákat üzemeltetni és a Csendes-óceán felét sem lehet fölrobbantani, noha voltak, akik a korszellemnek megfelelően nyomban "zöld atomról" kezdtek beszélni. Viszont történetesen, meg lehet menteni hetvenmillió embert az éhhaláltól! Indiában ez történt. Annak ellenére, hogy nyugati elemzők teljesen kilátástalannak ítélték a helyzetet, s legkésőbb a hetvenes évekre katasztrofális társadalmi-gazdasági összeomlást és rettenetes éhínséget jósoltak. Gondosan fölépített előrejelzéseikre ez a bizonyos féltörpe búzafajta cáfolt rá!
A történelme során oly sokszor megalázott és kifosztott ország bebizonyította a világnak, hogy a tudományos prognózisok ellenére képes önerejéből talpra állni. A lebecsült, félvállról kezelt, félig írástudatlan tömeg megmutatta, hogy van ereje alkotó közösséggé formálódni és van tehetsége ahhoz, hogy a legmodernebb technológiát rövid idő alatt fölfogja, alkalmazza, sőt továbbfejlessze. Feltéve, ha lehetőséget kap rá! Ám ehhez a lehetőséghez kellett egy olyan katalizátor, s egyben szintetizáló erő, amely történetesen abban az emberben testesült meg, akit ma szerte a világon modern Gandhiként tisztelnek.
Nagyjából itt tartottam kozmikus összefüggésekbe ágyazott növénygenetikai tanulmányaimban, amikor - nem tagadom - merész és önhitt elszánásra ragadtattam magam. Levelet írtam a professzornak, amelyben fölvetettem: könyvet szeretnék írni az életéről.

Legnagyobb meglepetésemre, pár nappal később ott volt számítógépemen a válasz: örül a szándékomnak, s ha kedvet érzek hozzá, szívesen lát madrászi kutatási alapítványa vendégházában. Kosztra, szállásra, helyi utazási költségekre ne legyen gondom, tekintsem magam az alapítvány vendégének!
Újult erővel fogtam a gabonamagvak rejtelmeinek kibogozásához, s közben különböző forrásokból szert tettem néhány további adalékra: magáról a professzorról. Megtudtam egyebek között, hogy a Time Magazin 1999. augusztusi száma összeállítást közölt a huszadik század legjelentősebb személyiségeiről. Az egymilliárd lakosú Indiából három név szerepelt a listán. Az első kettő: Mahatma Gandhi és Rabindranat Tagore. A harmadik, s a három közül egyetlen élő személy: Monkombu Sambasivan SWAMINATHAN.

Aztán tudomásomra jutott még valami. A professzor 1999-ben, 74 éves korában elindított egy "Tudás Rendszer"-nek nevezett kísérleti informatikai hálózatot. A rendszer Dél-Indiában működik; húsz, a világtól elzárt falut köt össze az Interneten keresztül a Swaminathan Alapítvány informatikai központjával. A kísérletről a professzor már Budapesten is említést tett, elgondolkodtató következtetéseket hangsúlyozva. Ezt mondta: "Az emberiség úgy lépi át az új évezred küszöbét, hogy a tudományos felfedezések és a technológiai újítások hatalmas tárháza áll rendelkezésére. Ám éppen ezért nagyon szomorú az a tény, hogy több mint egymilliárd ember él megalázó szegénységben szerte a világon. Ez a legnagyobb kudarcuk azoknak a fejlődési pályáknak és stratégiáknak, amelyeket a huszadik század elfogadott".
És amelyeket Swaminathan nem volt hajlandó elfogadni!
Az már a legújabb fejleményekhez tartozik, hogy Bruce Alberts, az Egyesült Államok Tudományos Akadémiájának elnöke, amikor elutazott Dél-Indiába, s meglátta a rendszer működését, így nyilatkozott: az új információs technológia alkalmazásának olyan csodálatos példájáról van szó, amelyet indokolt lenne világszerte elterjeszteni. Létre lehetne hozni például egy virtuális akadémiát, amely globális méretekben összekötné a tudósokat a társadalom nélkülöző rétegeivel.
Lehet, hogy azok a bizonyos fejlődési pályák valamikor a közeli jövőben meglepően új irányt vesznek? Lehet, hogy hamarosan az úgynevezett "fejlett világ " mehet a "harmadik világba" leckét venni informatikából, civilizációból, s legfőképpen: emberségből?
Ami engem illet, én elindultam az első ilyen leckére.
Hogy milyen volt?
Kíméletlenül forró, elviselhetetlenül zajos és párás és...
Valami felemelően csodálatos!

Madrász-Budapest, 2000. április-szeptember                                     A szerző